VI. rész


35. rész

A kereszténység egysége felé (ökumené)


I. Az egység kovásza


Korunkban szervezetek, konferenciák és magas szintű találkozók jönnek létre azzal a céllal, hogy az emberiség egységéért dolgozzanak. De nem kevésbé figyelemre méltók ebben a munkákban a „lentről jövő” kezdeményezések sem. Szerte a világon kisebb-nagyobb közösségek alakulnak, amelyek a keresztények és a világ egységének ápolását tűzik ki célul. E közösségek jellemzője: egyrészt (befelé) a szeretetegységek ápolása, másrészt (kifelé) az emberiség szolgálata. Hatásuk nagy. Szinte láncreakció indul meg körülöttük.
Kiemelkedő példa a Taizéi közösség. Alapítójuk Roger Schutz (ejtsd: Rozsé Sütz), ez a világhírű protestáns szerzetes. Fiatal korában felébredt benne az emberiség egysége utáni vágy. Érezte, hogy mindenekelőtt a keresztényeknek kell egynek lenniük, hogy a világ egységének kovászai lehessenek. A különböző keresztény egyházak közt a történelem folyamán sok vita és csatározás folyt. „Roger testvér” elhatározta, hogy létrehoz egy olyan férfiközösséget, amelynek tagjai különböző keresztény egyházakhoz tartoznak. Közös életükkel fogják bizonyítani, hogy a különböző hitvallású keresztények képesek testvéreikkel együtt élni. Néhány vállalkozó társával letelepedtek a franciaországi Taizében (1943-ban). A közösség tagjai napközben dolgoztak, reggel és este közös imára, pihenésre jöttek össze. Mintegy 20 évig semmi különös nem történt körülöttük. Számuk lassan nőtt. - Az 1960-as években azonban a keresztény világ felfigyelt rájuk. Egyházi vezetőik meghívták őket, hogy mondják el tapasztalataikat. Majd fiatalok egyre növekvő - százezres - tömege kereste fel közösségüket. És ma indításukra világszerte alakulnak a különböző egyházak tagjaiból álló keresztény közösségek ugyanazzal a céllal: hogy megéljék maguk között a testvéri egységet, és szolgálatára legyenek minden szükséget szenvedő embernek.
Ugyancsak a keresztények egységének előmozdítója és tanúja a fokoláre mozgalom. A fokoláre lelkiség célja, hogy a keresztények, s a jóakaratú emberek „egyek legyenek”, Jézus vágyának megfelelően (Jn 17, 20-24). A fokoláre közösségekben együtt élnek különböző egyházak keresztényei - az igére és a kölcsönös szeretetre alapozva közös életüket. A fokoláre egész világon elterjed mozgalma mindenütt meghívja tagjait, hogy ápolják a kölcsönös szeretetet a más egyházakhoz tartozó keresztényekkel, és minden jóakaratú emberrel.

II. „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21)


1. A világ egységre vágyik

A jóakaratú emberiséget - a világban levő sok feszültség ellenére is - ma hatalmas közös vágy köti össze: a vágy az egység után.
a) A világ jóakaratú embereiben mindenfelé jelentkezik az igény, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz; hogy összefogjanak az emberi haladás, a béke, a testvériség ápolásában; hogy elhárítsák a világot fenyegető rémeket: a gyűlöletet, a háborút, a környezetszennyeződést, az atombombát. Erről a törekvésről tanúskodik az Egyesült Nemzetek Szervezet (illetve a népek párbeszédének ideálja) és számtalan nemzetközi szervezete, konferencia, nyilatkozat.
Hazánkban is tanúja vagy a párbeszédnek, amelyet felelős nem vallásos és vallásos emberek folytatnak. Céljuk, hogy minden jóakaratú ember dolgozzék együtt a társadalom és az emberiség javán.
b) A nem keresztény világ vallásai (a mohamedánok, zsidók, buddhisták, sintoisták stb.) ugyancsak indítást éreznek az egység keresésére. Nem keresztények és keresztények keresik egymással a kapcsolatot. Érzik, hogy a közös istenhit sajátosan összeköti őket.
c) A keresztény egyházak különösen átérzik felelősségüket. Tudják, hogy az emberi testvériség Isten akarata; hogy az egység utáni vágy, amely a világban él, a Szentlélek indításából fakad. Azt is tudják, hogy a világ egységéért elsősorban ők felelősek. Hiszen Jézus a keresztényekre bízta, hogy egymás iránti szeretetükkel hívják meg a világot a teljesebb egységre (Jn 17,23; 13,35). - Fájdalommal látják, milyen sok feszültség uralkodik a földön; nemcsak a földrészek és népek között, hanem sokszor a családokon belül is. De azt is tudják, hogy ezen úgy segíthetnek, ha mindenekelőtt maguk között valósítják meg az egységet. Így válik a kereszténység az egység jelévé és kovászává a világ számára.





2. A keresztények egységéről


Hogyan szakadt szét a kereszténység?- Bármennyire ellentmond is az evangéliumnak, a keresztények közt kezdettől fogva voltak hibák és viszályok is (vö. 1 Kor 1,10-13). Ezek egyes esetekben szakadáshoz vezettek. Így új egyházi közösségek jöttek létre, amelyek rendszerint néhány vallási kérdést máshogy értelmeztek, mint a „római egyház".
A szakadások hátterében többnyire mindkét oldalon hibák fedezhetők fel:
- A Katolikus Egyház a II. vatikáni zsinaton ünnepélyesen bocsánatot kért Istentől és az elszakadt testvérektől mindazokért a hibákért és bűnökért, amelyek által az egyház tagjai és vezetői is felelősek a szakadásokért (Az ökumenizmusról 3,7).
A Katolikus Egyház a legfontosabb tanításbeli kérdésekben hű maradt ugyan az evangéliumhoz, de életében, magatartásában ismételten voltak hibák vagy egyoldalúságok. Ezek is közrejátszottak abban, hogy egyesek elszakadtak tőle. Az úgynevezett nagy egyházszakadások okai között pl. megtaláljuk a korabeli római egyházi vezetés merevségét, az egyházi vagyont stb. is. Az „egyházi jellegű közösségek", a szekták létrejöttének okai között pedig kétségtelenül szerepelt, hogy a „nagy egyházak” (köztük a katolikusok) közösségeiben sokfelé lanyha volt a hit, a kölcsönös szeretet, az imaélet, stb. A szekták kis közösségeikben ezeket a jogos evangéliumi igényeket próbálták kielégíteni.

A szakadások okai között fellelhető továbbá egyrészt az emberi hiúság, politikai féltékenység, másrészt és mindenekelőtt a Jézus-akarta egység iránti érzék gyengülése.
A keletiegyházelszakadásának (1054) hátterében pl. ott húzódik Bizánc és Róma, illetve a keleti és nyugati világ hatalmi, szemléleti vitája.
A reformáció okai közt szerepel ma is, hogy a sok jogos reformot is követelő egyházi „reformátorok” igényeit a római vezetés nem vette tudomásul. - A feszültség a lutheri szakadáshoz vezetett (1517). A reformátorok azután további vitákba keveredtek egymással és több ágra szakadtak. (Azt USA-ban ma háromszázon felül van a protestáns egyházak, illetve egyházi jellegű közösségek száma.)
Az anglikán egyház létrejöttének, illetve elszakadásának döntő oka az volt, hogy VIII. Henrik angol király második házasságát a pápa nem engedélyezhette. Erre ő egész népét a pápától való elszakadásra kényszerítette és magát nyilvánította az egyház fejének (1531).

3) A nem katolikus, keresztény (nagy) egyházakról

1) Az ortodox egyházak(más néven keletiek vagy görögkeletiek vagy a pravoszlávok)
Közel állnak a római katolikus egyházhoz. Gazdag lelki életi és liturgikus hagyományokkal rendelkeznek. Virágzik náluk a szerzetesség. Papságukat az apostoloktól folyamatosan átadott megbízatásra vezetik vissza, van szentmiséjük, vannak szentségeik. Mindezért a katolikusok és ortodoxok szükség esetén kölcsönösen felvehetik egymás papjaitól a szentségeket. (Azaz, ha nincs közelben katolikus” templom - pl. Görögországban vagy Oroszországban - áldozhatsz az ortodox templomban is). Nagyra tartják a megkereszteltek „általános papságát”, prófétai küldetését. Máriát, a szenteket példaképükként tisztelik. -
Egyetlen igazán lényegi különbség: hogy az ortodoxok nem fogadják el a pápa főségét. Folynak az egyesülésre törekvő tárgyalások.
A világon kb. 150 millió ortodox keresztény él. Hazánkban kb. 30.000 hívük van, akik különböző patriarkátusokhoz (főpásztorokhoz) tartoznak (az un. Magyar-, Román-, Szerb-, Bolgár- Ortodox közösséghez, illetve az Ortodox Exarchátushoz).

2) Az anglikánok
A reformáció egyházai közül egyes ágai állnak legközelebb a katolikus egyházhoz (Az anglikánoknak van a katolikusokhoz nagyon közel álló ágaik, és a kálvinizmushoz közelebb álló ágaik is.): bár nem fogadják el a pápa főségét, szükségesnek tartják a felszentelt papságot, hisznek az eucharisztikus jelenlétben stb. - Híveik száma a világon kb. 60 millió. Hazánkban nincsenek.

3) A nagy protestáns egyházak
I. Jellemzésük: Nem jellemezhetők egységesen, hiszen nemcsak a katolikusoktól, hanem egymástól is különböznek; illetve az egyes egyházkerületek alkalmasint gyülekezetek között is lehetnek egyházfegyelmi vagy tanításbeli különbségek.
HisznekJézusban, a Szentháromságban, a keresztség szentségében. A Szentírást Isten szavaként olvassák, és gyakran példamutató odaadással próbálnak elmélyülni annak ismeretében.
Általában nem fogadják el: a pápát, a felszentelt papságot, a gyónást, a házasság felbonthatatlanságát. Az úrvacsorában a) a reformátusok szerint „lelkileg” egyesülünk Jézussal, b) az evangélikusok szerint ha hittel vesszük, „testileg” is egyesülünk Jézussal; de Jézus csak a vétel pillanatában van jelen.
- A protestáns egyházak így szokták megfogalmazni az őket a római katolikus egyháztól megkülönböztető hit-tanításokat:

A római katolikus egyház szerintA protestánsok szerint1. Hitünk alapja A Szentírás és a hagyomány Csak a Szentírás (sola scriptura)2. Üdvösségünk alapjaA kegyelem, és az ebből fakadó érdemszerző tetteinkCsak a kegyelem (sola gratia)3. Az üdvözülés módjaA hit- és a belőle fakadó jócselekedetek általCsak a hit által (sola fide)4. KözbenjárónkJézus, és az Ő kegyelméből Mária, a szentek és minden hívő közbenjáró tettei és imájaCsak Jézus Krisztus (solus Christus)5. Az egyház fejeJézus Krisztus, akinek földi helytartója a pápaCsak Jézus Krisztus6. Az "Úrvacsora"Az Eukarisztia Jézus Krisztus lelki és testi (valóságos) jelenléte a kenyérben és borbanCsak lelki jelenlét (reformátusok); testi jelenlét de csak a hívő számára, és csak a vétel pillanatában (evangélikusok)

a) Mit jelentenek pontosan a fenti összehasonlítások? és mit tanulhat abból egy katolikus ?
Először is próbáljuk megérteni, mi a reformáció pozitív mondanivalója számunkra: Egy olyan korban jött létre, amelyben az egyház vezetésébe, és életébe-gyakorlatába, sok világi-formális elem keveredett (a világi hatalom logikája; bizonyos vallási szokások eluralkodása, amelyek mögött kevés volt a hit stb.). A reformáció alapvetően Isten és Jézus Krisztus egyedülálló fenségére irányította a figyelmet; valamint a hitre és Isten Igéjére.
Vegyük sorban a fenti pontokat:

1. pont.- Minden keresztény egyház vallja, hogy hitünk legfőbb alapja a Szentírás. A katolikusok hozzáteszik, hogy a Szentírást, illetve Jézus tanítását is jobban megértjük, ha megvizsgáljuk, hogy az egyház „hagyományában”, azaz történelme folyamán (főleg az apostoli korban, amely még nagyon közel állt Jézushoz és apostolaihoz, de később is) hogyan értelmezte a Szentírás egy-egy gondolatát (pl. az Eukarisztiára, a szentségekre, az egyházi elöljárókra, a pápára, papságra stb. vonatkozókat), illetve hogyan valósította meg életében a szentírási irányelveket.
A kérdés kiéleződésének háttere: A reformáció korában az egyházban háttérbe szorult a Szentírás: legalábbis a nép gyakorlati életét sokkal inkább az egyházi formák, hagyományok irányították. - A reformáció pozitív gondolata volt, hogy a Szentírás központi helyre tételéért küzdött. (Egyoldalúvá vált abban, hogy egyház hagyományát elutasította; hisz maguk a reformátorok is tisztelettel tekintenek az első másfél évezred egyház-tanítóira.)

2.-3. pont.- A katolikus egyház is mindig vallotta, hogy az ember csak Krisztus megváltó kegyelméből üdvözül. S a keresztény ember „megigazulásának” útja, hogy hittel fordul Krisztus felé: hogy átadja neki életét. - De jócselekedeteink szükségképpen kell, hogy következzenek hitünkből (a tettekkel „termünk gyümölcsöt Istennek” Róm 7,4), és megerősítik hitünket („aki szeretetben él, az Istenben él” 1 Jn 4,16; Jn 14,21). Jézus mondja, hogy a hitből fakadó tettek pótolhatatlanok: „Aki hallgatja tanításomat, és tettekre nem váltja, hasonlít az ostoba emberhez, aki házát homokra építette” Mt 7, 26. „Isten megfizet kinek-kinek tettei szerint... Békesség mindannak, aki jót tesz” - mondja Pál (Róm 2, 6.10.) - „Legyetek megvalósítói az igének, ne csak hallgatói... A hit, ha nincsenek cselekedetei, önmagában holt” (Jk 1, 22; 2,17). S az utolsó ítéleten Isten kifejezetten szeretet tetteink alapján fog megítélni minket: „Amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül…” (Mt 25,40)
Hogyan jöhetett létre a kegyelem és a tettek kiélezéséről szóló vita? A reformáció korában (és ma is!) sok keresztényben élt az a téves meggyőződés, amely valaha a farizeusok tévedése is volt: ha én betartok bizonyos vallási előírásokat, vagy akár szentírási előírásokat, ezekkel a tettekkel eleve kiérdemlem Isten kegyelmét. Ha eljárok templomba, misére, ha gyónok, áldozok, ha némi pénzt adok a szegényeknek stb., akkor már jó vagyok, és Isten előtt tetsző. - A reformáció évtizedeiben jelent meg ehhez még a „búcsúk” kérdése. Az egyház tanítása szerint „búcsúban” csak az részesül, aki hittel Isten felé fordult, majd ebből a hitből fakadóan valamilyen jót tesz (pl. jó célokra pénzt ad). De éppen egyes Németországban búcsút hirdető szónokok egyoldalúan a tettekre (a szent Péter bazilikára adandó pénzre) helyezték a hangsúlyt. Úgy tűnt azt mondják: ha befizetsz egy bizonyos pénzt (ez egy tett!), akkor kegyelemben-, megigazulásban részesülsz. - Jézus szenvedélyesen elutasította a farizeusi magatartást - amely saját tettei által remélt megigazulni (szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben elutasította az ottani zsidó-keresztények „tettekben” bizakodó elképzelését), rájuk hivatkozva Luther is szenvedéllyel támadt elsősorban az ellen az elképzelés ellen, hogy a hit nélküli tettek kegyelmet közvetíthetnének. - Nekünk mai keresztényeknek is jó elgondolkoznunk azon, hányszor jelentkezik a veszély a életünkben: hogy csak megszokásból, és igazi hit nélkül, „hajtunk végre” un. vallásos tetteket!
Tehát - ahogyan a legújabb augsburgi nyilatkozatban katolikusok és lutheránusok közösen megfogalmazták - a tettek és a megigazulás kérdésében ma nincs lényegbevágó különbség közöttünk: a katolikusok is azt vallják, hogy Isten kegyelme elsődleges az üdvösséghez (a megigazuláshoz), de hozzáteszik, hogy a megigazulásra való felkészülésben, illetve annak elfogadásában az egyén is közreműködhet tetteivel, nem ugyan saját érdeméből, hanem Krisztus megváltó kegyelméből. - A lutheránusok inkább azt hangsúlyozzák, hogy az ember teljességgel befogadóként (passzívan) áll a megigazulással szemben, illetve a kegyelem - amit a megigazulásban kapunk - teljes, és nem növelhető; de hozzáteszik: a megigazulásnak gyümölcsöket kell teremni a szeretet tetteiben, illetve a jó tettek által növekedhet a kegyelem működése életünkben. (Vö. 5.l/3. a hitrő!)

4. pont.- A reformáció ellenérzését váltotta ki az, ami bizonyos egyoldalú vallásosságban valóban jelentkezett, hogy egyesek olyan jelentőséget tulajdonítottak Szűz Máriának vagy a szenteknek, hogy ezzel Krisztus egyedülálló megváltó művét elhomályosították: hogy a szenteket, s főleg a szent Szüzet, szinte Krisztussal vagy Istennel egy szintre helyezték. - Krisztus az egyetlen Megváltó! - mondja a reformáció. S a tiszta katolikus hit is tudja ezt. A szentekre és Máriára úgy tekintünk, mint akik testvéreink Krisztusban - s hasonló módon közbenjáróink és imádkozhatnak értünk, amennyiben egymásért is imádkozhatunk, egymásért is ajánlhatunk fel szenvedéseket, s ezzel egymást is közelebb vihetjük az üdvösséghez. - De ez nem a saját tetteink erejéből történik, hanem Krisztus kegyelméből, aki meghívott bennünket Testébe, s ránk bízta, hogy „testünkben kiegészíthessük azt, ami ‘hiányzik’ Krisztus szenvedéséből” (Kol 1, 24).

5. pont. -A reformáció korában az egyház különös sebe volt, hogy a pápa, a főpapok gyakran inkább világi hatalmasságok, földesurak voltak, mint Krisztus emberei (erről bővebben szól a 25. l. utáni olvasmány B/1). Ez érthetőbbé teszi a reformátorok szembefordulását az egyház korabeli hierarchikus rendjével. - Persze láttunk olyan példákat, mint szent Ferencét vagy más szentekét, akik az egyházi elöljárók mindezen emberi nyomorúságai ellenére is benne maradtak az egyházban, belülről kezdtek annak megújításához, s működtek közre maguknak az elöljáróknak megújulásán is. A katolikusok ma is ezt a magatartást tartják igazán krisztusinak és előrevivőnek!
A reformáció egyházszemlélete „demokratikusabb”, mint a középkori, feudális vonásokat hordozó, egyházszemlélet. De a II. vatikáni zsinaton a katolikus egyház is lényeges fordulatot tett az Isten Népét első helyre tevő szemlélet felé. (Vö. 32.l; 31.l/II/4 - a hívők általános papságáról) - A reformáció egyházszemléletében súlyt kap minden keresztény személyes küldetése és kapcsolata Istennel. Ezt a katolikus teológia is korról korra új módon hangsúlyozza. - A középkor teológiájában viszont kevéssé volt jelen a Szentháromság titka, mint amely minden emberi közösségnek, s elsősorban az egyházi közösségnek a modellje. S ez tükröződik a reformáció egyházainak individuálisabb szemléletében. A mai katolikus egyházszemléletet - az egyház közösségéről és egységéről vallott szemléletet - viszont (mint szent János vagy szent Pál apostolét!) nagymértékben ez a titok - a közösség, a kommúnió, a Szentháromság titka - határozza meg. (Vö. 16.l; 31-32-33.l.)
A reformáció szembeszegülés volt a teológiai és gyakorlati „klerikalizmussal”: hangsúlyozta egyrészt minden hívő papi küldetését, másrészt tiltakozott az ellen a felfogás ellen, hogy a hívő csak a pap által juthat a kegyelemhez, a szentségekben. A reformáció korában valóban gyakran úgy tűnt, hogy a pap általi szentség-kiszolgáltatás a kegyelem egyetlen útja - pl. a gyónásban. Ma a katolikus egyház hangsúlyozza, hogy bár a szentségek (amelyeket többnyire a felszentelt papok szolgáltathatnak ki) nagyon fontos kegyelmet közvetítő jelek, de a hivők személyes hite az, ami elsősorban a megigazulásra - a kegyelmi életre - vezeti őket, s a szentségek „csupán” a hit isteni megerősítései. (Ezért pl. ma valljuk, hogy az elváltak, akik nem járulhatnak ugyan gyónáshoz, áldozáshoz, bűnbánatuk által kiengesztelődhetnek Istennel, s ha a szeretet útját járják, élhetnek Isten kegyelmében!) (Vö. 49.l/II.3.b.5)
Összefoglalva: A reformáció a korabeli papság és pápaság hibáit látva elutasította a lényeget is: hogy Jézus Péterre és apostolaira (s annak utódaira) bízta az egyház vezetését, összefogását. (Vö.32.l.)

6 pont.- A reformáció - születésének történelmi adottságaiból következően is - óvakodik minden formalizmustól, intézményesüléstől, megmerevedéstől: mindentől, ami Isten-Krisztus fenségét meghamisítaná. A vallás-történelem folyamán (már a zsidókkal kezdődően) újra és újra felmerült a (nem jogtalan) félelem pl. a képektől, szobroktól - nehogy valaki bálvánnyá tegye azokat, isteni erőt tulajdonítson nekik. Hasonlóan nem jogtalan a félelem a „szent formáktól, jelektől”, nehogy valaki azt higgye, hogy azok hit nélkül is hathatnak. - Ha meg akarjuk érteni a reformáció félelmét az Eukarisztia (s más szentségek) katolikus felfogásától, bizonyára innen kell kiindulnunk. - Ma a katolikus egyház is küzd azért, hogy szentségeket igaz hittel vegyük és ne formalizmusból!
A kálvini reformáció a katolikus Eukarisztia felfogással kapcsolatban odáig ment, hogy azt bálványimádásnak nevezte. Különösen az ellen a vélemény ellen tiltakoztak, ami valóban megjelent: hogy a szentmisében megismétlődik Jézus áldozata. - Ma a katolikusok is azt mondják: Jézusnak csak egyetlen áldozata van, és a szentmisében ez jelenik meg titokzatosan, ebben részesedünk.
Örömmel látjuk, hogy protestáns testvéreink is hiszik, hogy az Úrvacsora emlékeztet bennünket Krisztus végtelen szeretetére, s hogy általa lelkileg, vagy a vétel pillanatában egyesülhetünk Jézussal. Mi még többet merünk hinni: Hogy a szentmisében valóságosan megjelenik Jézus keresztáldozatának titka, maga Jézus, aki értünk meghalt és feltámadt. Továbbá hogy szeretete addig megy, hogy megtesz egy lehetetlennek tűnő lépést: kenyérré válik, táplálékká számunkra. (Ő maga mondta: „Az én testem valóban étel, s az én vérem valóban ital” Jn 6,56 stb. S ezen korabeli követőinek egy jó része is megbotránkozott Jn 6, 60-68!) Azt viszont mi is valljuk, hogy ez az isteni kenyér és bor csak azok számára lesz éltető táplálék, akik hittel veszik azt (vö.1 Kor 11, 27-30). (Vö. 23. és 38.l.)

b) A fenti sémával kapcsolatban még tudnunk kell: A protestáns gyermekek, fiatalok általában a fent vázolt különbségeket tanulják hittanórákon. Pedig e szembeállítások a reformáció korában fogalmazódtak meg, a katolikus egyházban fellelhető szélsőségekkel szemben, a szélsőségeket kiélező vita hevében. Ma ezért egyre több protestáns és katolikus teológus állapítja meg: hogy bár e nézetkülönbségek egy része ma is létezik (pl. az egyház fejének vagy az úrvacsorának kérdésében), más részükben vagy alig van nézeteltérés közöttünk (amint pl. az augsburgi evangélikus-katolikus nyilatkozat kimutatta a kegyelem, a hit és a tettek viszonyával kapcsolatban), vagy az sokkal árnyaltabb annál, mint ahogyan ezt a fenti rövid, és közismert, megfogalmazás képes volna visszatükrözni. - E megfogalmazások kritikus pontja az is, hogy a) az átlag katolikus hívő ma több tételéről kevéssé érti, hogy mit jelent, mert az alapfokú a katolikus hitoktatás kevés időt fordít arra, hogy ilyen - a katolikus” teológia és gyakorlat szempontjából már részben túlhaladott - kérdésekkel foglalkozzon, b) amit pedig az átlag protestáns gondol ezek alapján a katolikus okról, az csak nagyon részlegesen felel meg a katolikus” egyház jelen hitének, illetve a kérdések árnyaltságának.
Bizonyos, hogy míg minden egyházban megtalálható ma is egy ellentéteket kereső (kevéssé jézusi) magatartás, addig megtalálható az egység keresése is. Jézus hívását követve a katolikus” egyház is arra hív ma, hogy - Jézusra, a Szentírásra és a kölcsönös szeretetre alapozva - odaadással dolgozzunk a keresztények közötti egység növekedésén.

III. A protestáns (nagy) egyházak közt legjelentősebbek:


- Evangélikusok vagy lutheránusok. - Hittételeiket az augsburgi (ágostai) hitvallás foglalja össze. Szertartásaikban legtöbbet őriztek meg a katolikus liturgiából. Hierarchiára emlékeztető egyházi szervezetük van. A leginkább keresik az ökumenikus kapcsolatot a katolikus egyházzal; ennek gyümölcse a két egyház között született ökumenikus augsburgi nyilatkozat (1999-ben), amely kimondja, hogy a két egyház a „megigazulás” alapvető hitbeli kérdésében - az öt évszázados feszültség után - el tudja fogadni egymás tanítását. (Számuk a világon kb. 70 millió, hazánkban a lakosság 4,5 %-a tartozik hozzájuk),
- Reformátusok vagy kálvinisták. A reformációnak az evangélikusokat „túlszárnyaló” ága. Egyházszervezetében demokratikus vonásokat mutat. Gyülekezeti életük fő irányítója a világiakból álló presbitérium. Szertartásaikban, templomaikban a „puritanizmus” jellemző: képek, szobrok mellőzése, a liturgia leegyszerűsítése lényegileg az igehirdetésre és személyes imára. (Híveik száma a világon kb. 50 millió - de nagyon közeli kapcsolatban állnak az anglikán egyház egyes „szárnyaival”; hazánkban a lakosságnak mintegy 20 %-a.)
- Baptisták - A név a 16. sz.-tól ismerős. Sokféle közösség gyűjtőneve. Közös vonásaik: a felnőttkorban való „bemerítkezés”, -keresztség hangsúlyozása. Az egyház tagjává a megtérés, a hit és a bűnbánat által lesz valaki, s a keresztség csak ezek jele. A gyermekkorban megkeresztelteket újrakeresztelik. Szervezetük laza - a helyi közösségeknek van jelentős szerepe. Keresik a párbeszédet más keresztény közösségekkel. (A hozzájuk tartozók száma a világon, a gyermekekkel és „be nem merítettekkel” együtt 75 millióra tehető, megkeresztelt felnőttjeik száma 30 millió. - Magyarországon kb. 11.000” a megkereszteltjeik száma, a még „be nem merítkezettekkel” együtt taglétszámuk 35-40 ezerre tehető.)

4) Úton az egység felé

Korunk kereszténysége látja, hogy az egység csak az egyes egyházak Krisztusban való megújulása és a kölcsönös megértés által jöhet létre, nem pedig egymás bírálgatása által. A kölcsönös párbeszéd ápolására, az egység előmozdítása érdekében számos lépés történt. A nem katolikus egyházak e célból indították útra az „ökumenikus mozgalmat . A katolikus egyházat pedig ugyanez a vágy mozgatta a II. vatikáni zsinaton. - A különböző egyházak teológusai párbeszédekben, konferenciákon próbálják egyeztetni nézeteiket. Az egyházi vezetők testvéri találkozókat hoznak létre. A pápák ismételten találkoznak nem katolikus vezetőkkel. Sok helyi egyházi közösségben tesznek lépéseket a testvéregyházak felé.
A II. vatikáni zsinatmegújította a katolikus egyházban a többi keresztény vallásokról való szemléletet, és új indításokat adott az ökumenikus munkára.
A zsinat először is hangsúlyozza, hogy katolikus ökumenikus tevékenységünk első feladata „az őszinte és tüzetes vizsgálat: mit kell magán a katolikus családon belül megújítanunk , azaz hol kell nekünk megújulnunk (Az ökumenizmusról). Hiszen sokakat az tart távol az egyháztól, hogy tagjai nem élnek kellő buzgósággal evangéliumi életet. - Ezzel kapcsolatos több fontos megállapítás:
A zsinat a katolikus egyházban az evangélium legteljesebb őrzőjét látja. De vallja, hogy a katolikusok is tanulnak a többi keresztényektől: hiszen a mi épülésünkre szolgál mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít (ugyanott 4). Indítást jelenthet számunkra az ortodox egyházak liturgikus élete, a protestáns egyházak bibliaszeretete (ugyanott 15,21) vagy az egyházi jellegű közösségek mély közösségi- és imaélete.
Következőleg az egyházak egyesülését nem szabad egyszerűen úgy elképzelni, hogy az „elszakadt keresztények visszatérnek” a katolikus egyházba. Hiszen a katolikus egyháznak is meg kell újulnia. Az egyesülés útja inkább az, hogy a keresztény egyházak mind közelebb kerülnek Krisztushoz és Benne találkoznak egymással (vö. ugyanott 4,6). (S az egyesülés természetesen nem jelent majd teljes egyformaságot sem. Az egyes egyházak megtartják a maguk értékeit, és így jutnak el a hit és a szeretet egységére.)
A zsinat kéri a híveket, hogy a krisztusi szeretet és megértés lelkületével közeledjenek a más vallású testvérekhez. - „Ne azt nézzük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt". - Majd buzdítja őket, hogy „ismerjék fel az idők jeleit, és mindannyian szorgalmasan vegyék ki részüket az ökumenikus munkából” (ugyanott 4). E téren konkrét javaslatokat tesz: a) A katolikusok folytassanak testvéri párbeszédet a nem katolikus keresztényekkel. b) működjenek együtt velük a közjóért való tennivalókban, c) tájékoztassák őket egyházunk ügyeiről, d) és imádkozzanak velük együtt ökumenikus összejöveteleken. (ugyanott 4,8)
Végül aláhúzza az ökumenikus cselekvés alapvető szabályát: A különböző keresztény egyházak akkor kerülhetnek közel egymáshoz, ha bennük a jézusi egység uralkodik. Tehát a katolikusok feladata is az, hogy ne saját elgondolásaik szerint járjanak el e téren, hanem mindig egyetértésben egyházi elöljáróikkal.

III. Te is felelős vagy!


Korunk kereszténységének legnagyobb feladata az egység helyreállítása. Ezzel tartozik a világnak is. Hiszen így tudja meghívni a világot a jézusi testvériségre. S e munkában neked is közre kell működnöd! - Hogyan?
Tudod, hol termette a legszebb gyümölcsöket az ökumené? Nem a tárgyalásokon vagy a konferenciákon, hanem ott, ahol emberek mélyebben átadták életüket Krisztusnak és elkezdték szeretni egymást (vö. Jn 17,23). Pl. Taizében a különböző egyházakhoz tartozó keresztények elkezdtek együtt élni - kölcsönös szeretetben, de úgy, hogy közben mindnyájan teljes egységben maradtak saját egyházukkal. Evangéliumi életük világszerte új lendületet adott az ökumenikus mozgalomnak. - Élő plébániai közösségekben vagy lelkiségi mozgalmakban ugyanez történt: e közösségekben uralkodó szeretet, a mély evangéliumi élet ugyancsak felhívta a más egyházakhoz tartozó keresztények figyelmét, és új testvéri kapcsolatokat hozott létre közöttük.
Mit kell tenned?
- Alakíts ki új kapcsolatot más keresztény egyházakhoz tartozó ismerőseiddel! Tekints rájuk testvérként!
- Tedd lehetővé, hogy Jézus éljen közösségetekben!
Ha más hitvallású keresztény testvéreik érzik, hogy szereted őket, ha Jézus él benned és közösségetekben, akkor növekedni fog körülötted a keresztények egysége s az emberiség egysége.

Összefoglalás


99. Miért különösen felelősek a keresztények az egységért?
A keresztények különösen felelősek az egységért, mert Jézus rájuk bízta, hogy „legyenek egy”, és hogy egységük vezesse el az emberiséget Isten és egymás szeretetére.

100. Mit tehetünk azért, hogy környezetünkben növekedjék a szeretet egysége?
Hogy környezetünkben növekedjék a szeretet egysége: 1. nekünk, keresztényeknek szeretnünk kell egymást; 2. szeretnünk és szolgálnunk kell minden embert.

Válaszolj!


1.Milyen nagy egyházszakadásokat ismersz?
3.Mik voltak az egyházszakadások okai?
3.Hol terem legszebb gyümölcsöket az ökumené?
4.Miért kell elsősorban saját egyházi közösségeddel egyetértésben élned?
5.Hogy hívják a keresztények egységéért dolgozó mozgalmát?

Feladat


1.Egységre vágyó szívvel szolgáld embertársaidat! Különösen figyelj e héten más egyházakhoz tartozó keresztény testvéreidre! Lásd meg bennük, hogy ők is meg vannak híva a jézusi egységre!
2.A zsinat buzdítja a katolikusokat, hogy rendezzenek találkozókat, közös imákat más vallású keresztényekkel; hogy dolgozzanak velük együtt az embertársak szolgálatán. (Az ökumenizmusról 8,12) Vajon nem volna mód, hogy ilyen találkozót rendezzetek más vallású hittanosokkal? Vagy hogy valamilyen közös szeretetszolgálatot végezzetek?

Beszéljük meg!


Hogyan tudnád megélni XXIII. János pápa útmutatását: „Ne azt nézzük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt”?

Tudod-e?


Hogyan oszlanak meg a különböző vallások a földön (2000-ben)?

Vallások - millió - százalék
Keresztény - 2.020 - 31
Ebből: millió százalék
katolikus - 1.169 - 18,7
protestáns - 357 - 5,7
ortodox - 153 - 2,4
anglikán - 82 - 1,3
egyéb (kis egyházak) - 153 - 2,7
Mohamedán - 1.200 - 19,2
Hindu - 859 - 13,7
Buddhista - 359 - 5,7
Konfuciánus - 5.4 - 0.1
Zsidó - 20 - 0,3
Kínai népi vallások - 158 - 2,5
Nem vallásos - 1.o72 - 17,7
Ateista - 262 - 4,2
(A katolikusok aránya Európában 41%, Amerikában 63%, Ázsiában 2,9%, Afrikában 16%, Óceániában 27%.)