VI. rész


31. rész

Legyetek tanúim!


I. Akik túlélték a Római Birodalmat


A kereszténység elterjedésének története megdöbbentő. Krisztus után 40 tájt az apostolok maroknyi csoportja elindul (mindnyájan néhány kísérővel) Zsidóországból a világ különböző tájai felé. Mekkorát nevettek volna a kor császárai, hadvezérei vagy bölcsei, ha hallották volna, hogy ezek a szegény, többnyire tanulatlan zsidók, akiknek se pénzük, se hatalmuk nincs, az egész világot el akarják vezetni Mesterük tanítására: a szeretetre, az egyetemes testvériségre.
Nem minden apostol működésének történetét ismerjük. De például Szent Pálét igen. Ő bejárta a Földközi-tenger medencéjének számos nagyobb városát, s mindenütt kicsiny közösségeket hagyott maga után. Azt is tudjuk, hogy Szent Péter, az apostolok feje eljutott Rómába, a Birodalom szívébe, s ő vezette az ottani keresztényeket. De mindezek a közösségek csupán kicsike csoportosulások voltak, amelyek eleinte 8-10 vagy esetleg 30-40 főből álltak. Milyen súlya van egy ilyen kis embercsoportnak egy milliós világvárosban (amilyen pl. Róma vagy Korintus volt abban az időben)? És mennyi „vizet zavarhattak” azok a 3-4 emberből álló kicsiny közösségek, amelyek rövidesen létrejöttek a kisebb falvakban és városokban is?

Képzeljük el, hogy ott állunk a római Fórumon: a császárok arannyal, márvánnyal és szobrokkal díszített terén. Mindenfelé pompás ruhába öltözött előkelőségek. Amott egy tekintélyes filozófus, akit a tanítványok gyűrűje vesz körül. Döngő léptekkel egy légió vonul el előttünk. Majd lóháton a győztes hadvezér: előtte leigázott népek fejedelmeit vezetik rabláncon... S egyszercsak megpillantjuk Szent Pétert, néhány keresztény kíséretében. Szürkék és szegények, a hatalom, a pénz, a „tudás” e képviselői között. Melyik római hitte volna el akkoriban, hogy Péter és közössége túléli a Római Birodalmat?
S a kereszténység terjedése nem csupán az apostolok személyes hatásának, csodáinak volt köszönhető. Hiszen az általuk alapított 3-4 vagy 30-40 főből álló közösségek hihetetlen sebességgel növekedtek, majd sokszorozódtak az ő haláluk után is. Plinius helytartó azt írja 110 körül a császárnak, hogy Kis-Ázsiában a kereszténység már mindenütt elterjedt. 313 táján pedig a történelem tanúsága szerint a lakosság jelentős része a Földközi-tenger egész medencéjében is keresztény.

S a kereszténység ehhez hasonlóan terjedt a történelem folyamán. Voltak vidékek és évszázadok, amikor úgy tűnt, hogy a terjedés megállt, sőt a hívek száma visszaesett. Máskor viszont ismét elég volt egy-egy krisztusi ember és közösség, és új virágzás jött létre körülöttük.
Vajon mi az evangélium terjedésének titka? Mi az oka, hogy egyes vidékeken és korokban nem tud hatni a kereszténység? S vajon ma is elég volna 3-4 keresztény ahhoz, hogy a kereszténység egy vidéken új virágzásnak induljon?

II. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21)


Jézus azért jött a földre, hogy elvezesse az embert életének igazi értelmére, hogy elvezesse őt az isteni (= szentháromsági) életre. Azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, megvilágosodást a vakoknak”; hogy hirdesse az Úr megváltó kegyelmének idejét (Lk 4,18), s az egyetemes testvériség megvalósulásának útját (vö. 16-18.l.).
Jézus azt akarta, hogy örömhíre eljusson a világ minden pontjára. Ezért küldte apostolait és a keresztényeket, ezért alapította egyházát, hogy folytassák az Ő művét és tanúskodjanak róla (vö. 25.l.).
Minden keresztény tagja Krisztus testének, Krisztus egyházának: mindegyikünk egyenként is küldve van, hogy tanúságot tegyen Jézus öröméről. De a tanúságtétele legteljesebben mégis az egyházi közösség által valósul meg. - Lássuk, mi a titka a keresztények egyéni és közösségi tanúságtételének.

1. „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5)

Egy csoport, egy világnézet úgy szerez híveket magának, hogy agitál, meggyőz másokat tanítása igazságáról. Vajon a hit továbbadásának is ez az útja? Voltak korszakok, amikor még a papság egy része is így vélekedett. Pedig az emberek csak magának Istennek kegyelmi érintése által juthatnak el Istenhez. - Istenről csak olyan emberek és közösségek tudnak tanúságot tenni, akik, illetve amelyek Istenben élnek, akikben Isten él (vö. Jn 15,5-8).
Egy hasonlat megvilágítja a mondottakat. Ha süt a nap, sugarai mindent beragyognak. De szükségünk van egy nagyítólencsére ahhoz, hogy a sugarakat összegyűjtsük és egy papírt lángra gyújthassunk velük. - Isten jóságának sugárzása is mindenütt jelen van. De a hívő, a hívő közösség az a „nagyítólencse”, aki, vagy amely magába fogadhatja az isteni sugarakat (isteni életet), és Isten általuk tud hatni - általuk tudja lángra lobbantani a lelkeket.
Isten megtehetné és olykor meg is teszi, hogy közvetlenül megérint valakit, ahogy megérintette Szent Pált és másokat (vö. ApCsel 9,1-20). De általában mégis az egyház, a keresztények által akar tevékenykedni. Jézus azért alapította az egyházat, azért mutatta meg a keresztényeknek az Istennel való egyesülés útját, azért adta nekik a szentségeket, hogy egyesüljenek Istennel: Hogy - mint jó nagyítóüveg - fogadják magukba az isteni életet, s közvetítsék azt az embereknek.
A keresztényeknek tehát legnagyobb feladatuk, hogy átadják magukat Istennek, és így Ő működhessen, „gyújthasson” általuk.
Az a keresztény tud Istenhez vezetni másokat, akiben Isten él. Mit kell tennünk, hogy Ő élhessen és működhessen bennünk?
- Isten abban él, aki isteni (szentháromságos) életet él, szeretetben (vö. Jn 14,21-24; 1 Jn 4,16).
Foglaljuk össze, milyen a krisztusi, a szentháromságos szeretet!

a) Egyetemes: hiszen Isten is mindenkit szeret (Mt 5,45). Atyja ő minden embernek. És Jézus mindenkiért odaadta életét. - Úgy kell tehát tekintenünk minden emberre, mint az egy Atya gyermekére és a mi testvérünkre, mint olyan valakire, akiért Jézusnak érdemes volt meghalnia (vö. Ef 4,4-6; 1 Tim 2,4).

b) - Tettekben nyilvánul meg: Jézus konkrétan szeretett; azért jött, hogy szolgáljon. Halála előtt megmosta tanítványai lábát (Jn 13,12-17). - Nekünk is úgy kell szeretnünk, hogy szolgálunk. Hogy elsősorban nem azt keressük, ami nekünk kellemes, hanem ami másoknak az.

c) Kész szenvedni másokért: Jézus kiüresítette magát; magára vette sorsunkat, szenvedésünket, hogy így elvezessen minket Istenhez. Bennünket is meghívott erre a szeretetre (Jn 15,12-13). - Ez kettőt jelent számunkra: 1. késznek kell lennünk a szeretet áldozatait vállalni (pl. lemondani akaratunkról). 2. Késznek kell lennünk imádkozni, és áldozatainkat felajánlani azért, hogy mások megtérjenek.

A jézusi szeretetben Isten jelen van. - Ő érinti meg embertársaink lelkét.
- A szentek megtartották a jézusi szeretet felsorolt szabályait! Figyeld például Szent Pált: a) Szeretete egyetemes volt. Mindenkiben testvért látott és jelöltet az isteni életre: zsidóban és görögben, szabadban és rabszolgában (vö. 1 Kor 9,20-22). b) Konkrét volt szeretetében. Jézussal egyesülve szolgált: „Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgájává lettem” - írja (1 Kor 9,19). c) És kész volt szenvedni másokért, hogy közelebb jussanak Jézushoz. „Örömmel szenvedek értetek” - írja a híveknek (Kol 1,24).



2. Mikor szólaljak meg?

A keresztény nem önmagában, nem szavainak erejében bízik, hanem Jézusban, aki benne él. Annál inkább törekszik arra, hogy Jézus éljen benne. És tudja, hogy életének derűje és a belőle sugárzó öröm hirdeti, hogy a jézusi élet szép, s hogy ő megtalálta az élet értelmét (vö. Mt 5,13-16; Mk 4,21).
Ha így él, lesznek emberek, akik megkérdezik: mi életének titka? Ilyenkor készséggel válaszol (vö. 1 Pt 3,15).
Hogy mit válaszolj, ha megkérdeznek? Mondd meg, hogy a kereszténység: másokért adott élet. És ha az érdeklődő kész rá, hívd meg, hogy kezdjen ő is teljesebb szeretetben élni (szülei, osztálytársai, tanárai, „ellenségei” iránt). S ha elmélyíti ezt az életformát s újra érdeklődik, akkor - ha jónak látod - add a kezébe ezt a könyvet, majd hívd el a keresztény közösségbe. (A témához vö. 3.1. Tudod-e?)

3. „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok...” (Jn 13,35)

Jézus jelen van az Eucharisztiában, jelen van igéjében, jelen van az emberekben, a legkisebbekben, jelen van a fájdalomban, jelen van az egyházban stb. (vö. 25. rész). De ezekben a jelenléteiben általában csak a hívők fedezik fel Őt. A nem hívők akkor ismerik fel, ha Ő él egy keresztényben, s méginkább, ha él egy krisztusi közösségben. - „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” - mondja Jézus (Jn 13,35). „legyenek mindnyájan egy” - mondja másutt - „ebből ismeri meg a világ” Istent (Jn 17,23).

I.) Miért tud a krisztusi közösség leghatékonyabban tanúságot tenni az isteni életről?
a) Mert e közösségben Jézus jelen van (Mt 18,20). Elsősorban az Ő jelenlétének köszönhető, hogy a nem hívők felismerik e közösség által Istent.
b) Mert Isten a Szentháromság képmására, a testvéri egységre teremtette az embert, az emberiséget. Érthető tehát, hogy az emberekre különös hatással van, ha valahol megvalósultan látják a testvéri (szentháromságos) egységeket, amelyre mindnyájan vágynak. Érthető, ha ez meghívja őket is a jézusi életformára.

II.) A Szentírás az Istenről való tanúságtétel három fajtájáról beszél:

a.) az igehirdetésről („hirdessétek az evangéliumot” - Mk 16,15)
b.) az élet tanúságtételéről („lássák jótetteiteket és magasztalják Istent” - 1 Pt 2,12),
c.) és a közösség tanúságtételéről („legyenek mindnyájan egy... így elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem” - Jn 17,21; 13,35). - De a Szentírás és a történelem azt igazolja, hogy a szó és az élet tanúsága akkor hatékony igazán, ha hátterében ott van a keresztény közösség. Az apostolok igehirdetése is azért volt olyan eredményes, mert szavukat megerősítette a keresztény közösség szeretetének tanúsága, illetve a közösségben élő Jézus ereje (vö. ApCsel 2,44; 5,12).

III.) Ha tehát tanúskodni szeretnél Jézusról, ha azt szeretnéd, hogy mások eljussanak Istenhez, mindenekelőtt az egyházi közösséggel kell élő kapcsolatban lenned, illetve építened kell a jézusi közösséget ott, ahol élsz (vö. 34.l.).

A megtérő előtt a) a közösség tesz leghatékonyabban tanúságot Jézusról, b) később az egyház közösségében részesülhet a jézusi életet közvetítő kegyelmekben, a szentségekben, c) s végül az egyház közösségében lesz majd egyszer képes ő maga is jézusi életet élni, és tanúskodni Krisztus és a Szentháromság titkáról.

4. Az általános papság

A mondottak után megérted, amiről a Szentírás beszél: hogy az egyháznak és minden kereszténynek papi küldetése van. - Tehát neked is! (Vö. Kiv 19,6; 1 Pt 2,5; Jel 5,10; 20,6)
Ki a pap? Aki kapcsolatot teremt Isten és ember között. Ezt tette Jézus, ezt teszi Jézussal egyesülten az Egyház, és ez Jézus által minden keresztény küldetése. Ezt hívjuk a hívek általános papi küldetésének vagy "általános papságá"-nak . Isten az általános papságból még tovább kiválaszt egyeseket arra, hogy a keresztény közösség összefogói és krisztusi szolgái legyenek. Általában őket hívjuk papoknak. Ők alkotják az ún. „szolgálati papságot”. (Vö. 32. és 48. l.)
Mit jelent ez számodra? Azt, hogy részt vehetsz a megváltás művében. Az isteni életre vezethetsz el másokat, ha Jézussal és az egyházzal egyesülsz.
Szent Péter összefoglalja a híveknek és közösségüknek általános papi küldetését: „Királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg titeket” - írja. De hangsúlyozza, hogy a papi küldetés lényeges része az áldozat: „mint élő kövek, épüljetek föl lelki templommá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatot hozzatok Jézus Krisztus által” (1 Pét 2,4-19).

III. „Tanúim lesztek” (ApCsel 1,18)


Jézus azért alapította egyházát, hogy a föld sója, a világ világossága legyen. Ha a keresztény átéli hite örömét, fellobog benne a vágy, hogy továbbadja azt másoknak. „Krisztus szeretete sürget minket” - mondja Szent Pál. Másutt a felelősség súlya alatt így kiált: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (2 Kor 5,14; 1 Kor 9,16). - ugyanerről a felelősségről beszél a II. vatikáni zsinat is: „A keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás” - mondja. Ez azt jelenti, hogy az egyháznak „azt a tagját, amely nem működik közre a maga erejéhez mérten a Test növekedésében, haszontalannak kell mondani...” (Világiak apostolkodása 2). - Fel kell tehát tenned magadnak néhány kérdést:

1. Él-e benned a kereszténység öröme? S ha igen, megértetted-e, hogy a krisztusi élet nem csupán a keresztények tulajdona, hanem a legteljesebb emberi élet: a szeretetnek, az egyetemes testvériségnek életformája? Megértetted-e, hogy ha valaki eljut Krisztushoz, az a teljes emberi életet találja meg?
2. Tettél-e már valamit azért, hogy elvezess másokat a krisztusi élet örömére?
Ha nem, akkor végezz lelkiismeret-vizsgálatot! Mert ez vagy azt jelenti, hogy az evangélium nem hatolt lelked mélyére, vagy azt, hogy nem érzel elég szeretetet, felelősséget embertársaid iránt. Ez esetben először is az istenszeretetet és emberszeretetet kell felszítanod magadban. Akkor majd átérzed küldetésedet.

3. Indulj el!

a) Úgy menj embertársaid közé, hogy Jézus élhessen és működhessen benned!
- Tekints mindenkire úgy, mint Isten gyermekére, Krisztus testvérére. Láss mindenkiben jelöltet az isteni életre!
- Szeress! Válj eggyé embertársaiddal! Törekedj a jézusi elsőségre: „Aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,44).
- Vállalj szívesen áldozatot mások megtéréséért!

b) S közben építsd keresztény közösségtek (s ezzel az egyház!) egységét, hiszen a keresőket leginkább a közösség (az egyház) egysége érintheti meg!
Észrevetted, hogy ez a csendes, szolgáló, Istenre figyelő, Istent hordozó magatartás a Szent Szűz magatartása? Ő sem tett „többet”. És így vált alkalmassá arra, hogy Jézust adja a világnak. Az egyház ezért az „apostolok királynőjének”, az Istenről való tanúságtétel „vezércsillagának”, az „egyház édesanyjának” nevezi őt.

Összefoglalás


126. Mit kell tennünk, hogy mások megismerhessék Istent?
Hogy mások megismerhessék Istent: 1. úgy kell élnünk, hogy Isten élhessen bennünk és közösségünkben; 2. úgy kell szeretnünk embertársainkat, hogy ezáltal Isten szeretetét tapasztalhassák meg; 3. fel kell ajánlanunk értük imáinkat, szenvedéseinket, életünket.

Válaszolj!


1.Milyen „eszközei” vannak az egyháznak, hogy Istenhez vezesse az embert?
2.Mi módon vezette Jézus Istenhez az emberiséget?
3.Mi jut eszedbe a nagyítólencséről témánkkal kapcsolatban?
4.Isten tökéletességed által vagy tökéletlenséged ellenére tesz benned tanúságot önmagáról?
5.Melyek a szentháromságos szeretet tulajdonságai?
6.Melyik tanúságtétel a leghatékonyabb a mai világban?
7.A tanúságtétel során mikor jön el az ideje, hogy megszólalj?
8.Mit jelent a hívek „általános papsága” ?

Feladat


1.Nézz új felelősséggel embertársaidra! Láss mindenkiben jelöltet az isteni életre. Szolgálj Jézus szeretetével! (Akkor majd Jézus megérinti általad, akit akar...)
2.Legfontosabb feladatodnak tartsd, hogy közösségetekben, családotokban a kölcsönös szeretet uralkodjék! (vö. Jn 17,23).

Beszéljük meg!


Mit jelent számunkra VI. Pál pápa híressé vált mondása? - „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók. S ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is” (Evangelii Nuntiandi 41).

Tudod-e?


1. Mi az evangelizáció?
Nem prédikációt vagy az evangéliumról való beszédet jelent, nem is agitációt. - Az evangelizáció: meghívás, elvezetés a jézusi életre.
Eszközei: a) az ima és áldozat, b) valamint a Jézussal egyesülő 1. egyéni és 2. közösségi élet tanúsága, 3. és a jézusi szó (vagy igehirdetés).

2. Mit jelent e szó: misszió? - Küldetést jelent latinul. (Az „angyal” szó viszont görögül jelent küldöttet. Gondolkozz el a két szó kapcsolatán!).

A misszió


A mondottak szellemében értsd meg a kereszténység missziós küldetését! Krisztus mennybemenetelekor így szólt apostolaihoz: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” - Az egyház kezdettől fogva követte Jézus felhívását. Az apostolok szétszéledtek az akkor ismert egész világra, hogy tanúskodjanak a jézusi életről. Így terjedt el nagyon rövid idő alatt a kereszténység. A későbbi századokban is mindig voltak keresztények (férfiak és nők, papok és szerzetesek, világiak, sőt családok), akik Krisztus lelkületétől hajtva elmentek a nem hívők közé, hogy az evangéliumot hirdessék: olykor csupán szeretetükkel, máskor szavukkal is.
A keresztény missziót általában Jézus szelleme vezette. A missziósok azzal a készséggel mentek a pogányok közé, hogy szeressék és szolgálják őket (vö. Mt 20,28). Elmentek a néger rabszolgák, a számkivetett leprások és indiai páriák közé, vagy az utóbbi századokban a néger negyedekbe és a nyomorban élő proletárokhoz. Ahol a missziósokban Jézus szolgáló lelkülete uralkodott, a misszió virágzott: A nem hívők követni kezdték Jézus életformáját.
Sajnos, történtek hibák is a hitterjesztés történetében. Amikor hatalommal, erőszakkal vagy csupán a szó erejével akarták megtéríteni az embereket. Ezek a kísérletek sohasem sikerültek. Mert ezek a hitterjesztők elfelejtették, hogy a nem hívőket csak Isten szeretete érintheti meg.
A missziókban ma sokfelé új virágzás tapasztalható. Például Afrikában, Ázsiában és Óceániában 1926-ban 12 millió katolikus élt és hét bennszülött püspök volt. Ma ugyanitt 112 millió katolikus és 780 bennszülött püspök él. Magában Afrikában évente 6 millió felnőttet és gyermeket keresztelnek a katolikus hitben. S míg a nyugati országokban nem elég a papi utánpótlás (100 papra 10 kispap jut), addig Afrikában és Ázsiában az utánpótlás sokkal jobb:100 papra kb. 40 kispap jut.