AZ EGYHÁZ BŰNEI

(Keresztes háborúk, inkvizíció stb.)

(Olvasmány)

II. János Pál - Jézus születésének 2000 éves jubileuma alkalmával - ünnepélyesen bocsánatot kért az egyház történelmi bűneiért Istentől, és mindazoktól, akik e mulasztások vagy vétkek emlékét hordozzák. Egyúttal kifejezte, hogy a katolikus egyház is megbocsátja mindazokat a vétkeket, amelyeket mások őellene követtek el.
Ez a pápa egyébként mintegy 25 alkalommal kért bocsánatot attól a vallástól, egyháztól, nemzetiségitől, csoporttól amelyet éppen meglátogatott, s amely ellen az egyház tagjai valaha vétettek (protestánsoktól, ortodoxoktól, zsidóktól, tudósoktól, amerikai bennszülöttektől stb.). Ilyenkor sosem tett szemrehányást azért, amiben éppen azok a csoportok vétettek a katolikus egyház ellen, amelyektől ő bocsánatot kért...

Néhányan túlzásnak tartják a pápa bocsánatkérését. Mások igazolva látják az Egyház-ellenes vádakat: “Lám, végre a pápa is beismeri!” Mit gondoljunk minderről?
A Szentírás arra hívja a keresztényt, hogy ha embertársának valami panasza van ellene, béküljön ki vele! (Mt 5,24) Érvényes ez akkor is, ha mások jobban megbántottak minket, mint mi őket! Mi tegyük meg a magunk lehetséges lépését a béke kedvéért, (“győzd le jóval a rosszat” Róm 12,21), s bízzuk Istenre, hogy bocsánatkérésünk mikor kelti fel a másik félben az igazság lelkületét, amelynek következtében majd ő is bocsánatot kér azért, amit ő vétett, s így egy új kapcsolat születhetik köztünk. - A pápa ezen az evangéliumi úton jár.

A következőkben az egyház bűneiként leggyakrabban emlegetett eseményeket idézzük fel, s megkísérelünk ezekről egy reális látásmódot kialakítani.

A/ Tény - hogy az egyház történelmében voltak súlyos bűnök

A katolikusnak kell tudnia, hogy az egyház történelmében voltak súlyos torzulások. S kell tudnia, hogy bár az egyház Krisztus teste, isteni igazságok hordozója, tagjai és vezetői gyakran hűtlenek voltak Jézushoz és az ő igazságaihoz. - De ennek arra kell figyelmeztetnie őt, hogy neki magának is nap mint nap újra át kell adnia életét Krisztusnak. Hiszen mindannyiunkban él a “régi ember”, az önzés, az ösztönök csábítása. És amint a történelemben történt, ma is megtörténik, hogy sok keresztény - olykor a maga kis hétköznapi életében, máskor ennél feltűnőbb esetekben - Jézusnak és az Ő Evangéliumának botrányává válik.
Az egyház és a keresztény fájdalommal megvallja, hogy saját emberi közösségében voltak és vannak vétkek. De örömmel hiszi, és tapasztalja is, hogy az egyház történelme folyamán minden botlás után, minden korszakban képes volt kilépni a nyomorúságból, s megújulni az evangélium alapján; s így újra és újra képes volt az evangéliumi tisztaságnak és a legemberibb értékeknek hírnökévé válni az emberiség számára. Az egyház mai elkötelezett tagjai is tudnak saját hibáikról, s tudnak egyházuk hibáiról, de a folyton megújulni képes jézusi életet akarják élni., s erre szeretnék meghívni embertársaikat.
S azt is tudhatjuk, hogy minden emberi közösség hordozott és hordoz vétkeket. S a legtöbb emberi társaság, nemzet vagy ideológia néhány évtized vagy emberöltő alatt elkövetett annyi bűnt, mint amennyit a 2000 éves egyház szemére szoktak hányni. Gondoljunk pl. a kommunizmusra vagy a liberális kapitalizmusra!


1. Az egyház bűneinek eltúlozása

A kommunizmus évtizedeiben vagy napjainkban is minden iskolás tanul az egyház történelmi bűneiről. Olvashatunk e témáról könyveket, láthatunk filmeket stb. Az egyház hibáinak bemutatása azonban gyakran a súlyos hazugságig menően egyoldalú:
Egyoldalú abban az esetben, ha úgy beszélnek a mulasztásokról, vétkekről, hogy amellett nem szólnak a sokkal jelentősebb pozitívumokról! - Ha az egyház történelmében jelen is volt az emberben élő bűn, jelen volt a megváltás felemelő ereje is, amely által mindig képes volt a megújulásra. S az egyház minden korszakában éltek hősök, szentek, tömegeket magukban foglaló szent mozgalmak, amelyek egyrészt Krisztus hiteles tanúi voltak, másrészt a legnagyszerűbb emberi értékek hordozói és történelmi korszakok megtisztulásának elindítói.

Egyesek pl. újra és újra felróják, hogy a kommunista időkben voltak egyházi vezetők, akik együttműködtek az államhatalommal. De egyidejűleg nem szólnak arról, mennyivel többen vállalták a súlyos börtönt, a deportálást vagy akár a halált, mert nem voltak hajlandók együttműködni az elnyomó rendszerrel.
Hazánkban arról is többször hallhattunk, hogy az orosz ortodox egyház egyes vezetői hogyan működtek együtt a szovjet hatalommal. De arról viszont a társadalom keveset hallott, hogy a mai hivatalos orosz becslések szerint 1917 és 41 között 200.000 ortodox papot és szerzetest és több ezer katolikus papot öltek meg a Szovjetunióban.
Mindezzel kapcsolatban jó felidéznünk, hogy a legújabb kutatások szerint a XX. században mintegy három millió embert öltek meg azért, mert keresztény (a kommunizmus, a fasizmus, a latin-amerikai, afrikai vagy iszlám fundamentalista diktatórikus rezsimek alatt). Közülük 12.692 személyt sorolhatunk az “új vértanúk” közé, akik - mint Romero érsek, Kolbe atya, a magyarországi Apor Vilmos és Romzsa Tódor püspökök vagy Salkaházi Sára (vö. 19.l./I; 43.l./I.), egy odaadott élet megkoronázásaként, teljes tudatossággal haltak meg hitükért, illetve embertársaik védelmében. (A.Riccardi olasz történész professzor írt könyvet, történeti kutatások alapján, e keresztény holokausztról: “A vértanúság százada” címmel.)

2. A katolikus egyház vétkeinek eltúlozása érthető okokra vezethető vissza:

Feltűnhet, hogy ha a keresztény egyházakat vagy értékeket együttesen támadják, a támadások elsőrendű célpontja mindig a katolikus egyház. Mi lehet ennek oka? 1. Érezhetők ebben a marxista ideológia nyomai is, amely szerint a katolikus egyház mindig "rosszabb", mint a reformáció egyházai. Hiszen e logika szerint mindig az az értékesebb, a haladóbb csoport, amely egy korábbi ellen fellázad. Ezért itt a reformáció egyházai mindig pozitívabb megítélésben részesültek, mint a katolikus egyház. 2. A liberális rendszerek is a katolikus egyházban látják elsődleges ellenfelüket, hiszen egyik egyház sem olyan következetes bizonyos emberi értékek (mint az élet védelme, a házasság felbonthatatlansága, a házastársi hűség, a szexuális élet tisztasága stb.) védelmében.
Ha valaki Téged, kedves Olvasó, támadni akar, csak hibáidról fog beszélni, és el fogja túlozni azokat. Bizonyára találkoztál már ilyen helyzettel. - Ha egy-egy embercsoport a különböző korszakokban súlyosan szembekerült az Egyházzal, hasonlóan cselekedett. - Így cselekedett nem egy reformátor, a felvilágosodás, később a kommunizmus, s így cselekszik a legtöbb egyház ellen fordult szekta. S ez önmagában érthető.
Mások hibáinak emlegetése közismert eszköz arra, hogy egy csoport, egy párt, egy vallás, egy nemzet elterelje saját tagjainak és az iránta érdeklődőknek a figyelmet önnön hiányosságairól. Ezt a törvényszerűséget is gyakran felfedezhetjük az egyház vétkeinek emlegetése és eltúlzásai mögött.
A kommunizmus - ma már tudjuk - világszerte kb. 100 millió embernek okozta tudatosan a halálát, ebből 20 milliót a volt Szovjetunióban öltek meg. Érthető, ha a kommunista rezsimeknek is kedvelt témája volt, hogy az inkvizíció (becslések szerint) tízezreket kivégeztetett; miközben saját 100 millió meggyilkoltjáról hallgatott. (Vö. A kommunizmus fekete könyve c. kötetet!)

Napjainkban is újra és újra átéljük, hogy államok vezetői nagyon sokat tehetnének népek és népcsoportok kiirtásának megakadályozásáért, de politikai érdekből mégsem tesznek semmit. De az inkvizíciót emlegetik.
A mi napig hatása van a reformáció katolikus-ellenes irodalmának. A reformáció olyan korban keletkezett, amelyben az egyházban, s annak vezetőiben nagyon sok tényleges torzulás volt. (Vö. 35. rész!) De a reformátori irodalom az egyházra vonatkozó hátrányos adatokat még tovább nagyította, s e torzított adatokat széles körben terjesztette. - A reformáció korában az emberiség - a maihoz viszonyítva - kevéssé foglalkozott a történelemmel; így a vádak, adatok tisztázása számos esetben nem történt meg. Sok reformátori állítást megcáfoltak ugyan (pl. mely szerint nő-pápa is lett volna; vagy mely szerint Péter nem is járt Rómában, s így természetesen nem is lehet ott eltemetve), de mások megcáfolatlanok maradtak. S adataikat nemcsak a felvilágosodás egyház-ellenes irodalma vette át, hanem a kommunizmus íróin át a mai napig sokan (pl. az inkvizícióra vonatkozó felnagyított adatokat, vagy a jezsuiták negatív beállítását).

A vallásszociológiai kutatások kimutatják, hogy a katolikus egyház - a mai napig - jóval kevesebb gondot fordít az ellene felhozott vádak tisztázására, mint amilyen tudatossággal törekednek a vele szembefordulók e negatívumok gyakran sarkított bemutatására. - Míg egyes protestáns teológusok már évtizedek óta azt mondják: hogy ha az katolikus egyház a reformáció korában olyan lett volna, mint ma, akkor nem lett volna reformáció, más protestáns könyvek ma is úgy mutatják be a katolikus egyházat, mintha annak lényegi vonásai a reformáció korabeli egyháznak egyes - valóban torzult! - vonásai volnának. - Ha egy katolikus egy jól képzett reformátussal találkozik, rövidesen felfedezi, hogy az sok érvet tanult a katolicizmus ellen, míg egy katolikus a maga hittankönyveiből inkább azokat az adatokat tanulja napjainkban a protestantizmusról, amelyek a köztünk levő párbeszédet szolgálják. (Ez persze nem csökkenti a párbeszéd fontosságát, inkább növeli azt: mert sok protestáns testvérünk éppen az ökumenikus párbeszéd során fedezheti fel, hogy a katolicizmus más képet mutat, mint amelyet ő megismert.)

B/ A leggyakrabban idézett történelmi bűnökről

Megkíséreljük felidézni az egyház leggyakrabban idézett bűneit, s néhány szót szólni azokról:

1.A középkori egyházi vezetők méltatlansága

A katolikus embert különösen fájdalmasan érinti, ha a középkor egyházának méltatlan pápáiról, püspökeiről, papjairól hall. S ez tagadhatatlan tény.
Általános szabályszerűség, hogy a hatalomba jutó embereknek, csoportoknak nehéz tisztának maradniuk. (Mindennapos hír a médiában, hogy hazai vagy külföldi politikai-, gazdasági-, párt- stb. vezetők súlyos korrupciókba keverednek.) Természetesen egy egyházi vezetőtől különösen elvárható volna, hogy hatalmi helyzetében is Krisztus tisztaságában éljen. S ez számos esetben csodálatosan meg is valósult - amiről a tendenciózus történelemkönyvek kevésbé írnak. Máskor egyházi embereket is legyőzött a hatalom kisértése.
Legalábbis érthetőbbé teszi számunkra, hogyan torzulhatott el olyannyira az egyházi vezetés a középkorban, ha végiggondoljuk ennek történelmi hátterét: - Az egyház a maga hiteles megvalósulásában egy csodálatos új értékrend hirdetője, a szegények, a rászorulók védője (betegek gondozója, kórházak alapítója stb.), valamint a tudomány, a kultúra hordozója (iskolák, egyetemek létrehozója, fenntartója, a tudományok művelője) volt. A kereszténység első századaitól kezdve sok gazdag ember tért meg, akik látva az egyház értékeit, reá hagyták vagyonukat, földjeiket avégett, hogy az egyházi vezetők az emberiség javára használják azokat. Az uralkodók is hatalmas adományokkal gazdagították a kolostorokat, a püspökségeket, az imént jelzett céllal. A püspökök továbbá belekerültek az országok legfőbb vezető testületeibe. - Amikor az egyház vagyona, befolyása ily módon rendkívülien megnőtt, az uralkodóknak (és uralkodó csoportoknak) egyre inkább érdekükké vált, hogy olyan emberek kerüljenek püspöki székbe, akik “az ő embereik”. Leginkább így kezdődött a romlás. Az uralkodók korról korra kezükbe ragadták a püspökké kinevezés jogát, s gyakran teljesen alkalmatlan embereket tettek püspökké. (Pl. Mátyás király feleségének 9 éves unokaöccsét, Estei Hippolitot esztergomi érsekké tette.) Sőt, különösen a IX-X. századtól kezdve gyakran azt is a politikai-hatalmi érdekek határozták meg, hogy ki legyen a pápa. Ez a szomorú magyarázata annak, hogy sok (egyes századokban nagyon sok) valóban méltatlan püspök és pápa volt.
Hasonlóan a papság soraiba is sajnos sok olyan személy került - a papság rangja és anyagi helyzete következtében -, akiket nyilvánvalóan inkább az emberi szempontok vonzottak oda, mint az evangélium. Mindezek magyarázzák a reformátorok hierarchia- és pápa ellenességét is.
A Szentlélek csodája, hogy ilyen körülmények között az evangélium mégsem veszítette erejét, hogy korról korra támadtak ragyogóan tiszta életű keresztények (szentek) és szent mozgalmak, amelyek megújították az egyházat, s hogy az egyház így mégis az evangélium hordozója tudott maradni.

2. A keresztesháborúk

Minden ország ünnepli és jogosnak tartja, hogy népe védi önmagát. Mi is joggal ünnepeljük pl. az 56-os októberi forradalmat.
A keresztesháborúk korában Európa és a hozzá szorosan kapcsolódó “keresztény világ” bizonyos értelemben egyetlen egységként élte meg önmagát. S így élte meg a mohamedán támadást, illetve a keresztények legszentebb helyeinek - a Szentföldnek - elfoglalását. A mohamedanizmus egyébként Európa meghódítását, a kereszténység elpusztítását tűzte célul. Nem volt-e természetes, ha az európai népek és uralkodók együttes önvédelemre fogtak össze, s célul tűzték, hogy visszafoglalják Jézus életének szent helyeit? Így kérték fel a keresztes hadak vezetésére egyszer a mi Szent Lászlónkat, majd így ment keresztes háborúba II. András királyunk is. Később keresztes sereget toborzott Kapisztrán szent János is, Nádorfehérvár megvédésére, Hunyadi megsegítésére, majd a kereszt jelében küldte boldog XI. Ince pápa hazánkba a Budát felszabadító seregeket 1686-ban.
Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk történetében találhatók súlyos bűnök és embertelenségek is, amint ez sajnálatosan minden hosszabban elhúzódó háborúra jellemző. És csak a kor szemlélete magyarázza némiképp az olyan - mai szemmel nézve - teljes abszurditásokat, mint a gyermekek keresztes hadjáratát. - De lényegüket tekintve e háborúkat a keresztény Európa önvédelmének kell tekintenünk.

3. Az inkvizíció

Európa történetének és az egyház történelmének fájdalmas ténye az inkvizíció. Az egyház többször kijelentette, már a II. vatikáni zsinaton, hogy elítéli az inkvizíció szemléletét, hogy Isten akarta jognak tartja a lelkiismereti- és a vallás-szabadságot.
Hogyan jöhetett akkor létre az inkvizíció? S egyáltalán mit is jelentett az?
Ez a kérdés is csak a maga történelmi összefüggésében közelíthető meg.
A mai kor pluralista. A mai ember nagy ideálja a szabadság. Mindenkinek joga van abban hinni és azt hirdetni, amit ő akar... Ebben sok szépség van: szép, hogy az ember, a gondolkodás, a lelkiismeret szabad. De ennek is vannak veszélyei - mert a szép jelszavak mögött éppen az igazi szabadság sikkadhat el! Pl. tapasztaljuk, hogy a gazdasági szabadság, a liberális kapitalizmus következtében olyan pénzügyi, hatalmi csoportok jöhetnek létre (valódi világméretű maffiák is), amelyek sok embernek és egész társadalmaknak súlyos kárát okozzák. - S a szabadság hamis gyümölcsei azok az intézmények is, amelyek egész társadalmakat mérgezhetnek meg büntetlenül, ha pénzügyi vagy egyéb érdekeik ezt kívánják (mint egyes TV csatornák, amelyek ismételten az emberiség alapvető erkölcsi értékeinek - a hűségnek, a tisztaságnak, a szerénységnek, a becsületességnek - megtagadására, illetve durva beszédre, erőszakra, rombolásra, gyilkolásra stb. indítják nézők millióit). S a szellemi és testi mérgezésekbe emberek százezrei pusztulnak bele.
A szabadság következtében létrejöhetnek szellemi maffiák is: működhetnek csillag- és egyéb jósok, boszorkányok, varázslók, sátánista csoportok stb., s létezhetnek a szellemi maffiáknak világmérető összefonódásai is. Természetesen a törvények tiltják az olyan (vallásos színezetű vagy egyéb) csoportok létét, amelyek nyilvánvalóan ártanak az embernek, a társadalomban. Csakhogy nem könnyű kimutatni, mikor és mi árt. Tilthatnak a törvények bizonyos össztársadalmat (vagy ifjúságot) veszélyeztető üzelmeket, mint pl. a kábítószer kereskedést, de tapasztaljuk, hogy a nagy maffiákat kevéssé tudják korlátozni.

A középkor szemlélete nem volt pluralista és nem volt liberális: A középkor, illetve pl. már a római birodalom is, egy egységes társadalomban gondolkozott. (A hagyományos zárt, falusias társadalom széthullásával, s a városiasodással párhuzamosan, érthetően alakult át az egységes-homogén társadalom pluralista-sokszínű - az emberi sokféleségnek jóval több teret adó - társadalommá.)
A római jog, majd a germán és frank jog szerint a társadalom ellen elkövethető legnagyobb vétek nem a hazaárulás vagy a kémkedés (amelyeket a legutóbbi időkig világszerte és általánosan elfogadottan halállal büntettek), hanem az állam egységes és működő világnézetével ellentétes tanok hirdetése: hiszen ez az állam és a társadalom alapjait rendítheti meg. A középkor keresztény államai (illetve Európa) átvette ezt a szemléletet: - Ez - az inkvizíció alapja. E szemlélet az elmúlt 2 évezred zárt vallási társadalmaiban általánosan elterjedtnek mondható, más népek és körében is. (A reformátorok: Luther, Melanchton, Kálvin is alkalmazták az inkvizíciót, és több embert kivégeztettek, mert azok - az általuk uralt területeken - más tanokat hirdettek, mint ők.)
Az inkvizíció “felkutatást” jelent, ti. azoknak a tanításoknak felkutatását, amelyek a kereszténységgel ellentétesek, következőleg - a középkor felfogásának megfelelően - a társadalom egészséges fejlődésére károsak.

Az inkvizícióval kapcsolatban több tényről kell tudnunk:

Az első nagy inkvizíciós perek olyan szekták ellen kezdődtek, amelyek maguk erőszakkal léptek fel (donatisták), illetve amelyek a társadalom alapvető értékeit tagadták. Így a katarok eretneksége a XII.-XIII. században tagadta az élet értékét (tagjai nem egyszer egymást is megölték, így kifejezve a lélekvándorlásba vetett hitüket) tagadta a családot, a házasságot, a társadalmi és egyházi tekintélyt, erőszakkal szembeszállt az állami tekintéllyel Érthető volt az államhatalom és az egyház tiltakozása ezek ellen. S nem véletlen, hogy az inkvizíció kemény korszaka a XII. századtól kezdődik, a keresztes háborúk korában, amikor az európai hatalmak kemény kézzel meg akarták akadályozni, hogy a külső ellenség - a török - mellett belső ellenség is (a kathar eretnekség) támadjon rájuk.

Az egyházi inkvizítorok, teológusok feladata az volt, hogy ha valahol a hit elleni tanítás (és ezzel a felségsértés) gyanúja merült fel, azt megvizsgálják, az “eretneket” jobb belátásra - a hit elfogadására, illetve bűnbánatra- hívják. Csak ha erre nem volt hajlandó, adták át őt az állami igazságszolgáltatásnak. A hamis tanítók fizikai büntetését, illetve a kivégzést mindig az államhatalom hajtotta végre.

A kivégzettek számáról nincsenek pontos adatok. Az egyházellenes áramlatok tetszésük szerint felfelé “becsült” adatokra hivatkoznak. (Semmiképp sem hasonlíthatók arányai a modern kor népirtásaihoz, Örményországban, Kurdisztánban, Afrikában, nem beszélve a fasizmus és a kommunizmus népirtásairól - amelyek ellen sok modern állam nem emelte- vagy emeli fel szavát, mert politikai érdekeit ez nem szolgálná.)
Az inkvizíció sajnos számos esetben alkalmat adott a kor elöljáróinak vagy felhevült csoportoknak, hogy saját céljaiknak megfelelően embereket vagy csoportokat pusztítsanak el. (Pl. inkvizíció ítélte halálra, nyilvánvalóan politikai céllal a később szentté avatott Jean d’Arc-ot, szent Johannát, vagy az ugyancsak rehabilitált Savonarolát is.)

Fájdalmas tény, hogy ténylegesen voltak boszorkányperek is. Ezek egy része ugyan nem mesebeli boszorkányok ellen küzdött, hanem félrevezető “varázslással, ráolvasással, elátkozással, spiritiszta praktikákkal” stb. foglalkozó személyek ellen (vö. a spiritizmusról a 34.l. utáni olvasmányban!); de egy időben nem volt mentes a kor babonás boszorkány-szemléletétől, s az ebből következő súlyosan igazságtalan ítéletektől sem.
Különösen fájdalmas történet pl. Húsz Jánosé, akit a királyi menlevél ellenére égettek meg tanai miatt.

A nagy szentek és egyházi tanítók között minden korban voltak, akik tiltakoztak az inkvizíció ellen, s a modern kor értelmében vett “lelkiismereti szabadságot” hirdettek. De a középkor uralkodói és egyházi vezetői többségükben az egységes világnézet szigorú védelme mellett foglaltak állást - s az eretnekek (azaz a keresztény hitet meghamisítók) elitélése mellett.

Összefoglalva: történelmi szempontból az inkvizíció szemlélete beilleszkedik az adott kor általános felfogásába, úgy is, mint az állam önvédelme, úgy is, mint olykor elvadult szélsőséges erők véres tette. Keresztény szempontból fájdalommal kell látnunk, hogy az egyház - mint emberi társaság - e téren is mennyire át tudott venni egy korabeli felfogást, amely ellentétes az evangélium szemléletével. - Meghívást jelent ez a mai keresztény számára: hogy egyrészt legyen alázatos, amikor megítél másokat, hogy azok mennyire ki vannak szolgáltatva korunk hamis érték-ítéletének (abortusz, eutanázia, test-kultusz, pénz-függőség, TV-függőség stb. terén), másrészt, hogy a kor gyakran eltorzult szemléletével szemben a tiszta keresztény értékek tanúja, prófétája tudjon lenni. (A témához vö. Szántó K. Egyháztörténet; Salgó J: Krisztus tanúi a történelemben. 17.l)

4. Az egyház a tudomány és a fejlődés gátja

A felvilágosodásnak, majd a kommunizmusnak és általában a primitív vallás ellenes propagandának egyik visszatérő jelszava: “Az egyház a tudomány és a fejlődés gátja volt!” - A tudományellenesség példájaként általában Galilei elitélésének esetét vagy Giordano Brúnó megégetését idézik (feltűnő, hogy mindig újra csak ezeket!), de nem szólnak arról, hogy az egyház volt évszázadokon át a művelődés és kultúra fellegvára és forrása, hogy az emberiség legnagyobb tudósai és az emberi fejlődés úttörői évszázadokon át nagy arányban papi emberek voltak, és hogy a mai napig is nagyon sok tudós és haladó gondolkodó vallja magát mélyen hivőnek. (Erről a témáról többször szóltunk könyvünkben, ezért itt nem részletezzük. Vö. 1-2 fejezet, valamint az “Egyház, papság és haladás” c. olvasmányt a 48. l. végén). És nem szólnak arról sem - ami pedig az igazságos ítéletalkotáshoz hozzátartozik -, hogy a történelem folyamán a legutóbbi időkig szinte minden állam, társadalom vagy vallás súlyos elutasítással vagy tilalommal fogadta az olyan új tudományos hipotéziseket vagy rendszereket, amelyek szembeállni látszottak saját - mindaddig működésképesnek látszó - világnézetükkel. (Így ítélt halálra másként gondolkozó tudósokat Kálvin éppúgy, mint a legutóbbi korig a monolitikus hatalmak vagy vallások. - Így küldte el tanszékéről a lutheránus Keplert a tübingeni főiskola evangélikus vezetősége a kopernikuszi világkép hirdetése miatt, amely miatt Galilei is feszültségbe került a katolikus egyház egyes vezetőivel. Említésre méltó viszont, hogy Kepler ezután a grázi katolikus főiskolán lett a matematika tanára.)

Galilei vagy Giordano Brúnó esetéről és az egyéb inkvizíciós eljárásokról tehát csak a kor látásmódját figyelembe véve lehet ítéletet alkotni (amint az inkvizícióval kapcsolatban erről szólunk). Korunk szemléletének megfelelően viszont érthető, hogy a katolikus egyház, és II. János Pál pápa fontosnak tartotta, hogy a világ színe előtt bocsánatot kérjen Istentől mindazon esetekért, amelyekben az egyház a világi hatalom büntető ítéletének adott át valakit világnézete vagy tudományos meggyőződése miatt.
Galilei elitélése kétségtelenül egyes korabeli egyháziak szűklátókörűségét jelzi. De e történet beállítása egyúttal jelzi a vallás ellenes propaganda hamisságát is: - A köztudatban úgy él az esemény: hogy Galileit haladó tanai miatt a korabeli egyházi tudománytalanság börtönbe zárta. - A téma - bár az eset nem helyeselhető - ennél sokkal összetettebb, s az inkvizícióról mondottak szellemében közelíthető meg. - Valójában Galilei korában a Nap-központú világkép nemcsak új volt, hanem tudományosan nem is volt bizonyítva. A kor számos nagy tudósa is tagadta, mint pl. Tycho Brahe. A Galileit kihallgató bizottságok azt kérték tőle, addig ne hirdesse tényként e rendszert, amíg az tudományosan be nem bizonyosodik (mert mindaddig úgy tűnik, hogy helyesebb a Biblia által is sugallt, s a kor legtöbb tudósa által is vallott Föld-központú világképet vallani). Amikor Galilei megszegte ezt az ígéretét, s újra tényként írt a Kopernikusz által kidolgozott rendszerről, egyházi bíróság elé állították. Bár több egyházi tudós pártjára állt (!), többségbe kerültek azok, akik ellene szavaztak: Névlegesen börtönre ítélték, valójában otthonában kellett élnie "házi őrizetben", ahol munkáit továbbra is folytathatta. Galilei mindvégig hívő ember maradt, élete végén apáca-leánya volt fő vigasza. (Ami pedig a korabeli egyház egészének "tudománytalanságát" illeti, a Galilei által állított rendszer egészét egy hivő egyházi ember dolgozta ki: Kopernikusz kanonok; s - mint említettük - Galilei baráti körében számos pap tudós volt, akik próbáltak is pártjára állni, de sajnos a bizottság ítéletet kérő része erősebbnek bizonyult. (Vö. Magyar Katolikus Lexikon, Galilei)
Giordano Brúnó megégetése is elfogadhatatlan a mai gondolkodás számára. De a vallásellenes propaganda vele kapcsolatban is hamisít. Hiszen nem tudományos nézetei miatt égették meg, hanem vallási eretneksége miatt (panteista nézetei, a Szentháromságnak és Krisztus megtestesülésének tagadása stb. miatt).

5. A zsidó-kérdés

Korunk egyik legembertelenebb eseménye a zsidó nép kiirtásának kísérlete a náci rezsim által. A pápa szolgálata folyamán több ízben is bocsánatot kért a zsidóságtól mindazért amivel a katolikus egyház tagjai hozzájárultak a történelem folyamán az antiszemita szemlélethez, vagy azért, hogy voltak olyanok, akik a legutóbbi korban nem tettek eleget a zsidók megmentése érdekében.
A pápa bocsánatkérése a zsidóság és a kereszténység kapcsolatának 2000 évére vonatkozik. Voltak korok, amelyekben a zsidók és keresztények kapcsolat békés volt; más korokban megjelent a "Krisztus-gyilkosság" vádja vagy egyéb előítéletek és hátrányos megkülönböztetések. - A zsidósággal kapcsolatos feszültségek gyakran nem elsősorban vallásiak voltak. Egy tehetséges, gazdag - gyakran nagy pénzügyi vagy politikai hatalommal rendelkező és egymással érdekszövetségben álló - népcsoporttal szemben könnyen alakul ki ellenszenv. Ez ugyan nem igazol semmiféle embertelenséget, de sok eseményt magyaráz e témában. - A jelen kereszténysége viszont joggal kér bocsánatot mindazért, amit keresztények - vagy emberek a kereszténység címszava alatt - vétettek a zsidóság ellen.

Mindezek mellett a katolikus ember örömmel tudhatja, hogy napjainkban egy új párbeszéd alakul ki a hívő zsidóság és a keresztények között. Ami pedig a náci zsidóüldözést illeti: bizonyára az egész világon senki nem tett oly sokat a zsidók megmentéséért, mint a katolikusok, és egyes keresztény egyházak. Az európai országok püspöki karai tiltakoztak a zsidók deportálása ellen s tiltakozásra szólították fel híveiket. A vatikáni és egyházi épületek Európa-szerte zsidók százezreinek nyújtottak menedéket, s köszönhették ezeknek életbenmaradásukat. Ezzel is kapcsolatos, hogy Hitler több 10.000 keresztényt internált, köztük püspököket, papokat, szerzeteseket, világiakat, azért mert keresztény meggyőződésük alapján felemelték szavukat a népirtások ellen, és tettekkel is szembeszegültek annak. 4000 pap és 400 szerzetesnő halt meg a hitleri táborokban. - A zsidóság neves képviselőinek egy része kezdettől kifejezi köszönetét ezért a katolikus egyháznak és vezetőinek.
A téma neves zsidó szakértője, Pinchas Lapide főrabbi szerint “a katolikus egyház 150.000-400.000 zsidót mentett meg a biztos haláltól”. - A. Einstein - aki zsidó származása miatt maga is menekülni kényszerült a fasizmus elől - így nyilatkozott 1946-ban: “Semmilyen különös érdeklődéssel nem voltam a katolikus egyház iránt, de most nagy vonzódást és csodálatot érzek iránta. Mert egyedül az egyháznak volt bátorsága, hogy szembeszálljon Hitlerrel és kiálljon az igazság és szabadság mellett.”

Az egyházellenes propaganda hamis voltára jellemző, hogy a médiában újra és újra ezt a kérdést halljuk: vajon XII. Piusz pápának nem kellett volna-e jobban felemelni hangját a zsidó-üldözés ellen. Bár közben a Vatikán megnyitotta levéltárait, s a kutatások nyilvánosságra hozták, mennyi hősies és életmentő lépést tett a pápa a nácizmus ellen, illetve a zsidók megmentéséért, egyes hírközlő eszközök, a tényeket figyelembe nem véve, újra és újra vádolják a pápát és az egyházat, időnként nem is említve, mit tett az egyház a zsidókért.
A vatikáni nunciusok (a pápa "nagykövetei") pl. "menlevelet" adtak a zsidóknak; a szerzetesházak és egyházi intézmények (kórházak, olykor szemináriumok is) Rómában és a Európa országaiban a pápa szándékának megfelelően (létük kockáztatásával) befogadták és gyakran hamis papírokkal bújtatták a zsidókat stb. A katolikusok szemléletét jelzi, hogy - amint e kornak történelmi vizsgálata kimutatta - Németországnak azokon a településein, ahol a katolikusok aránya meghaladta a 60%-ot, a náci párt a szavazások alkalmával nem ért el 30 %-ot.

A magyar média sokszor vádolja antiszemitizmussal a világháború előtti főpapságot azért, mert nem egyhangúan ellenezte a 20-as évek un. 'numerus claususát', majd az első zsidó törvényeket. Amennyiben a korabeli püspökök ezeket nem egyhangúan ellenezték, ebben nem antiszemitizmus fejeződött ki: hiszen az 1920-ban bevezetett, majd 1928-ban megszüntetett "numerus claususnak" ( melyet sokan az első zsidó-törvénynek neveznek) lényeges célja az volt, hogy a magyar ifjúságnak egyenlő esélyt adjanak bizonyos egyetemekre illetve állásokba jutáshoz, amelyeket, számukat messze meghaladó arányban (pl. az orvosi vagy a műszaki karok hallgatóságának egyes években 40-45 %-át) zsidó származásúak foglaltak el. (A zsidó egyetemi hallgatók aránya a "numerus clausus" éveiben is 10 % körül volt.) Az un. első és második zsidó törvény 1938-39-ben hasonlóan “a zsidók a közéleti és gazdasági térfoglalását kívánta korlátozni”. (vö. Glatz F.: A magyarok krónikája, Budapest 1996, 575 és 615.) - A zsidók deportálása és hátrányos megkülönböztetése ellen püspökeink tiltakoztak.

- Az 1938-as budapesti eukarisztikus világkongresszust - amelyen a pápai követ Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusszal pápa volt - a szakértők úgy értékelték, mint amely tiltakozás volt a nácizmus előretörésével szemben is. Hitler meg is akadályozta, hogy németek részt vegyenek rajta! (vö. Glatz F.: I.m. 611)
- A fasizmus idején az ellenállási mozgalomnak több ezer keresztény résztvevője volt Magyarországon is.
- Serédi bíboros, esztergomi érsek (a felsőház tagja) nem volt hajlandó részt venni a nyilas Szálasi nemzetvezetővé választásán. Később hivatalos tiltakozásokkal, tárgyalásokkal próbálta enyhíteni a terrort. - Püspöktársaival együtt támogatta a katolikus mozgalmak, papok és szerzetesek munkáját a nácizmus üldözötteinek megmentése érdekében. A hazai szerzetesházak kb. 10.000 üldözöttet rejtegettek, s ezek többségét sikerült megmenteniük a haláltól. (Nemcsak a híres zsidó származású operaénekes Székely Mihály, hanem a kommunista Schönherz Zoltán is élvezte egyházi épületek védelmét.) Így érthető, hogy a nyilasok Magyarországon is több mint 80 egyházi személyt deportáltak, zártak be, s többet közülük meggyilkoltak.

A zsidó-kérdéssel kapcsolatban jó tudnunk: Magyarországon hivő zsidó vezetők is kértek már bocsánatot azért, hogy sok zsidó származású egyén vállalt elkötelezett, illetve vezető szerepet a kommunizmus gyilkos és ateista rendszerében. (Vö. A kommunizmus fekete könyve, 445-446)

6. Felelősség az egyházszakadásokért és vallásháborúkért - (Erről részletesen szólunk a 35. leckében)

A reformációt követő vallási háborúskodások a történelem fájdalmas eseményei. Sajnos az ezekről szóló híradásokban is fellelhető bizonyos egyoldalúság, hogy ti. egyes egyházak gyakran mind saját tagjaiknak (a hitoktatásban) mind a világnak, csak saját sérelmeiket panaszolják fel. Pl. Magyarországon irodalmi szinten is közismert lett a 40 református prédikátor esete, akiket gályarabságra küldtek. Az igazság, hogy sajnos az összes nagy egyház súlyosan vétett e korban egymás ellen: a katolikusoknak is volt több vértanúja a kassaiakon kívül is, akik protestáns vérengzéseknek lettek áldozatai. És volnának más fájdalmak is, amelyeket a katolikusok is felróhatnának a többieknek. - A keresztények közötti párbeszédet és az igazságot viszont az szolgálja, ha belátjuk saját hibáinkat, és a történelmi dimenziónak megfelelően megértéssel viseltetünk a másik felekezet vétkeivel szemben.

C/ Összefoglalva: az egyház történelmi bűneiről

1. Az “egyház” gyengeségei - és az emberi-társadalmi törvényszerűségek

Az egyház szent és bűnös. Szent, mert isteni életet hordoz. Bűnös, mert emberekből áll.
Mivel az egyház emberekből áll, hordozza a lehetséges emberi hibákat tagjaiban. Vannak szentség utjára lépett tagjai, de még ők sem mentesek minden bűntől. Hát még azok, akik csak formálisan - valamilyen külsőség betartása által - a tagjai, s igazán sosem adták át életüket hittel Jézus Krisztusnak.
Mivel az egyház emberi közösség, hordozza mindazokat a hibalehetőségeket, amelyek az emberi közösségek, társadalmak jellemzői. Minél inkább átadta magát valaki, s egy csoport Krisztusnak, annál inkább Krisztus törvényei diadalmaskodnak életében, s minél kevésbé adta át magát, annál inkább az önzés és az önző világ törvényei érvényesülnek életében.

2. Az egyház történelmi bűnei - és az un. “keresztény Európa”

A kereszténység elterjedésének korában a Római Birodalomban és lényegileg az egész világon az egyház és az állam, a vallás és a társadalmi élet összefonódott: kölcsönösen átjárták egymást. Amikor Nagy Konstantin császár véget vetett a keresztények üldözésének, s a pogánysággal szemben a kereszténység mellett döntött, természetszerű volt számára és kora számára, hogy ettől kezdve a kereszténység határozza meg a Birodalomnak és társadalmának életét, majd az első évezred végére egész Európa, illetve ezt követően az un. nyugati világ életét, társadalmát, kultúráját.
Ebben a világban aki megszületett, azt automatikusan megkeresztelték, az automatikusan belekerült egy keresztény kultúrába, formavilágba, “vallásosságba”.
A kereszténység történelmet fordító ajándék volt Európának, a nyugati világnak. A kereszténység számos értéke átjárta az un. keresztény társadalmakat: megszűnt a rabszolgaság, elméletileg minden ember egyenlővé vált, a keresztény erkölcs pozitív értékei, a kereszténység pozitív világlátása határozta meg Európa másfél évezredét, s ez hat napjainkig is.
Ugyanakkor a keresztény formák - ünnepek, társadalmi szokások, szentségek, imádságok, stb. - mögött sok pogányság is lappangott. És e korban, amely formáiban mindenestül kereszténynek látszott, valamiképp minden bűn és emberi nyomorúság kapcsolatban állt a magukat kereszténynek mondó embercsoportokkal, világi vagy egyházi vezetőkkel. (Mint pl. az inkvizíció, a keresztes háborúk, a konkvisztádorok bűnei stb.)

A mai ember nyilvánvalóan érzi, hogy a kereszténység lényege nem abban áll, hogy valaki eljár templomba vagy külsőséges szabályokat betart, hanem abban: hogy élő hittel dönt Jézus mellett, saját önzésével szemben, s ennek megfelelően él. - Az un. “keresztény középkorban” voltak igazi keresztények, igazi szentek, akik döntöttek az evangélium hite mellett, mások csak a formákat tartották be, s szívük mélyén nem voltak keresztények. De a történelem meghamisítása, ha a hibák mellett arról nem beszélünk, hogy hány pápa, püspök, pap, sőt király és főúr volt - épp kereszténységének következtében - a történelmet, illetve az emberi-kulturális haladást meghatározó, példás életű egyéniség. Gondolj akár csak a magyar történelem szent nagyjaira!

3. Az egyház bűnei a jelen tükrében

Az egyház történelmi mulasztásairól, bűneiről csak a történelmi (és szociológiai) háttér ismeretében beszélhetünk. S ha ma beszélünk e mulasztásokról, kell egy pillantást vetnünk a mai korra is, illetve azokra, akik az egyház elleni vádakat kiélezetten megfogalmazzák.
Századunkban az egyházat és a kereszténységet legerősebben a nemzeti szocializmus és a kommunizmus támadta. A nemzeti szocializmus egyház- és kereszténység ellenes támadásaira ma már alig emlékszik az emberiség, annyira elfeledtették azokat a nácizmus egyéb gaztettei, amelyekre hamar fény derült. A kommunizmus embertelenségéről, mintegy 100 millió ember kiirtásáról, haláltáborairól az utolsó években kezdünk tudomást szerezni. (Vö. pl. A kommunizmus fekete könyve c. kötet, Bp. 2000. - amelyben volt francia kommunisták tárják fel a kommunizmus emberiség elleni bűneit.)
Napjainkban évente sok 100 ezer életet olt ki az abortusz, terjed az eutanázia, a prostitúció, az erkölcs-nélküliség, a kábítószer, a gazdasági maffiák; gazdag országok és pénzügyi hatalmak hagyják éhen halni szegények millióit, vagy tétlenül nézik egész népek - örmények, kurdok, bosnyákok, vagy különböző afrikai törzsek - kiirtását. - Nem teszik jóvá az egyház mulasztásait korunknak e nyomorúságai, csak arra irányítja figyelmünket, hogy minden korban hemzsegnek a gyilkos emberi tévedések. S az egyik bűnről akkor igazán jogos beszélni, ha mellette látjuk a többieket.

Összefoglalva azt mondhatjuk: Helyes, hogy az egyház bocsánatot kér mulasztásaiért Istentől az emberiség nyilvánossága előtt, hiszen - mint emberi közösségnek - voltak súlyos vétkei a történelem folyamán. De nyugodtan mondhatjuk, hogy minden nagyobb emberi csoportnak vagy nagy vallásnak megvoltak a maga - emberségükből következő - súlyos mulasztásai. És senki sem tett annyit az emberiségért, mint a kereszténység, illetve a katolikus egyház. - Remélhetjük, hogy a többi közösségek, pártok, vallások vagy világnézeti csoportok is eljutnak arra a bölcsességre és alázatra, hogy ki-ki megvallja a saját mulasztásait.

D/ Mit tegyünk, ha az egyház “bűneit” szemünkre vetik?

Ha embertársaink az egyház bűneit - ahogyan gyakran halljuk: egyoldalúan, és hiányos ismeretek alapján - emlegetik, először is próbáljuk megérteni őket (mi az, amiben igazuk van!), s fájlalni, hogy az Egyházban (amint a legtöbb emberi közösségben) valóban sok mulasztás történt és történik. Esetenként - ha ily módon ki tud kialakulni köztünk a párbeszéd kapcsolata - nem is kell többet tennünk. Máskor, illetve a párbeszéd megfelelő fokán, kell tudnunk tisztázni a vádak egyoldalúságát (ehhez szeretnének segíteni a fenti szempontok); illetve miközben megvalljuk az egyház gyengeségeit, kell keresnünk a módot, hogyan mutathatunk rá az egyház illetve a jézusi élet lényegére, s hogyan válhat egy ilyen témákról folyó beszélgetés is lépcsővé, amely a hit felé vezet.
(A nem hívőkkel való párbeszédről, Istenhez elvezetésükről vö. a 3. rész után "Tudod-e?")